„Életünkben van egy vonal, mely hasonlít a vízhez, hasonlít az ághoz, hasonlít a reményhez”
Szótárunk egy része a gondolkodás határán imának használható. Fekete keretű vörös vers nyomai egy láthatatlan örvény fölött. Tenyeremben szétloccsant arcom…………megbocsájtó levelek……..Valahol elszakadt a fény………halottnak tűnő betűk. Összemorzsolt agyunk futás közben szétszórjuk. Vörös vers fekete kerettel hever egy nem felismert magad kocka kövén………improvizált fedezékek…..harcra készen……….megszólítások, üres válaszok. Törött ágú csillag képében jelenik meg következő szerelmed. Visszautasítod harmadik születésed. Lehet, hogy nem vagyunk sem elég fiatalok, sem elég öregek. Vörös vers fekete kerettel hever egy nem felismert magad kockakövén. Gyertya magaslatokon kinyitjuk egyre ritkuló könyveink, és papírcsónakjainkkal játszunk a folyón. Tele reménnyel egy beteg gyerekkor idején beszórod homokkal az oltárt. Összeszedjük régebbi tekintetünk s virágként, letesszük a sebzett világ lépcsőjére. Brutálisan eltakart lelkek…….. veszélyes üresség…….Az útkereszteződésnél áll az egyetlen Én és a járókelőknek csendet osztogat.
Ha veled vagyok, úgy érzem magam, mintha a tűz közepén ülnék. Ott égett el a város, valamennyi év és én fázom. Ha veled vagyok, úgy érzem magam, mintha tűz közepén ülnék, égetve könyveim és téged. Kígyóként simulsz hozzám, átölellek, mint egy polip az áldozatát. Mérget szórsz szemembe, számba, majd homokkal szórod be gondolataim, olykor szentképként távozol halkan. Előzőleg szédülten egymás lélegzetétől, feküdtünk némán mindketten, mint fedetlen sírok egy különleges térképen. Macskák szájukban viszik a szavakat. Az ablakot áttöri a hideg. Elfeledve ígéretem rohanok iránytalanul és megismételten, miközben egyedüllétedben alkalmi holttestek állnak, oly mereven, mint a fontos emberek megfeketedett bronz szobrai. Valamikor lehullt az utolsó sárga levél, valaki sikolt abban az ágyban, hol megfagynak melleid. Nem fogtad vissza vágyaid, belém költöztél, hajnalban történetünk hamvát messzire vitte a szél. Szépségkirálynővé választottak, megfontolt számítással, nem is tiltakoztál, azt hitted, hogy meghódíthatod a világot. Belém szúrtad az általad elképzelt kést, tévedtél, tulajdonképpen én alig létezem. Amíg kutyákat sétáltattál, álmaidon áthaladt megállás nélkül egy késésben lévő gyorsvonat. Közben engem megtámadtak. A támadó nem tudta, hogy én nagyon rég halott vagyok. Zsebemben talált egy verset, ami rólad szól.
Mosogatás közben, amint ráöntöttem az edényekre a tisztítószert, kirajzolódott annak a folyónak miniatürizált képe, amelyik átszelte életem, elejétől a végéig. Annak a folyónak a képe, melynek partjain valahogy csak én halásztam, használva csaléteknek apró kockára vágott szívem. Állva térdig a vízben, mintha nem is én lettem volna, csak megálmodott magam, szándékaim hajnali párában feloldva. Általában alig ismertem fel a helyzetet, én voltam annak a lerombolt hídnak a lába, amelyen annyiszor sétáltál. Álltam, vagy léptem, mint egy Giacometti szobor visszafelé az időben, visszafelé egészen a középkorig, visszafelé Galileo Galilei máglyájáig, visszafelé a középkorig, ahol madárarcoddal túlélted azt a telet, amikor Bosch kunyhójában a jövő emlékei démonná fagytak. Mosogatás közben, amint ráöntöttem az edényekre a tisztítószert, kirajzolódott annak a hegynek a miniatürizált képe, amelyen csak én álltam, hol rám szálltak a galambok kérve megértést késésük miatt. Kirajzolódott annak a hegynek a képe, amelynek az aranybányáiban rekedtek névsorát nem olvassa senki.
Amikor megpillantasz egy égő madarat, amint kirepül abból a csillagképből, amelyben születtél, az annak a jele, hogy lelked elszállt, és néma ministránsként bekopog egy idegen város kapuján. Amikor megpillantasz egy kiürített halotti urnát, amelyben tömény illatú a csend, az annak a jele, hogy már sosem térhetsz vissza gyerekkorod folyópartjához, sem ahhoz a házhoz, ahol kísérteties jégcsapokká formálódott a múlt, a táj szeme könnyezik. Amikor megpillantod megpuhult testét szótlan szavaidnak, az annak a jele, hogy rád köszöntött a Hold, csak te nem vetted észre. Amikor megpillantasz a fák verejtékgyöngyei közül néhányat, az annak a jele, hogy Erdély régi szekérútjai mellett megüvegesedett tekintetű költők őrzőangyalai befejezik küldetésük az értelem világában.
Tizenöt év után átutaztunk Csepelen észak felől dél irányba mozdulatlan házak közt. Itt-ott az égen egy felhő még 1990-ből. Annyira kopottak, s füstösek, mint 2. világháború utáni kerítés, vagy mint egy 1956-ban kitárt kapu. Velük egy irányba mennek az árnyékok, velük szembe jönnek a fények. Elhullatott szavakon lovagolnak néhányan. A tél még nincs sehol, mégis közel vagyunk a halottaink álmaihoz. Békésnek tűnik a vidék, békésnek és földnélkülinek. Nincs föld, a megkövesedett gondolathulladék kelti a talaj illúzióját számunkra. Csepelen járunk az biztos, ezt onnét tudom, hogy az utak szélén nincsenek temetők. Ha megkérdezek valakit, merre lehet Pest felé menni, minden esetben ugyanaz a válasz, a harmadik utca jobbra. Felásott utakon járunk remélve egy végső érkezést. Csepelen járunk, néhány nappal előrébb, mint ahogy befejeződött a múltunk. Csepelen járunk délfelé, érezzük, hogy arcunk emléke egyre hűvösebb. Nem jön újabb este. Én közben magamban repülök, s tévesen megítélve a helyzetet, zuhanok a rajtam kívül létező semmibe. Csepelen járunk, s onnan jövünk, hol a költők kilométerkövek.
Sokszor vágytam arra, hogy leírjak néhány szót egy fehér papírra, s az villám legyen, világítson. Evvel szemben, mindig, amikor leírtam egy pár szót, mindegy, hogy véletlenül, meggondoltan, célzottan vagy céltalan, azok abban a pillanatban semmivé váltak vagy esetleg tintafolttá. Koszos lett a tiszta felület, néhány esetben a szómaradványok csak úgy hevertek hidegen, mint az ősszel lehullt falevelek a sárban. Összegyűrődtek, megrothadtak, mint a nem megfelelő helyen tartott nyershús, penészedtek. Mennyi szépet akartam s az egészből csak egy formátlan feljegyzés lett, amelyik bűzlik, csúnya és groteszk. Mindég akartam, hogy ha leírok egy két szót, ott kezdődjön a világ. Evvel szemben minden alkalommal írásaimmal együtt én is egy kicsit véget értem. Akartam, hogy amikor leírok egy szót bárhová, ott virág nőjön, és ne jöjjön létre egy gödör, amelybe elsüllyedek. Ami még rosszabb, ennek a nem akart gödörnek a szélén ott állsz te, és elveszed előlem azt a kis fényt is, ami elérhetne. Fénytelen vagyok, saját szavaim gödrében még fénytelenebb lánggal égek. Saját szavaim gödrébe süllyedek. Annyira szerettem volna, hogy amint leírok egy szót, az szárnyakat növesszen, s elrepüljön megálmodott kedvesemig.
Csillag leszek, elhatároztam. Nem egy olyan csillag, amelyből elrepültek a madarak, kiszáradtak a fák, vörösek lettek a kövek, hanem egy olyan csillag, amelyiken te is jártál, egészen fiatalon, amikor még érintetlenek voltak a melleid, ajkaid nevettek, kezed bőre bársonyosan csillogott. Ott jártál abban a szép ruhádban, amelyiket álmaid fátylából szabtál. Tudod, abban a kékben, amelyik, amikor az arcomra hullott, szinte átmentem a szótlanságba. Csillag leszek, a te csillagod, fenséges és barátságos, néha távoli, de ezt bocsásd meg nekem, mert végül az öledbe hullok. Akkor majd tartsál a kezeid közt, lehelj rám és csókolj, majd tegyél le bárhová szobádban, onnan foglak téged nézni, amint fésülöd a hajad, amint vetkezel és rendezed gondolataid. Onnan foglak téged nézni, és bevilágítani minden éjszakádat. Bevilágítom magányod, engem éltet szíved dobbanása.
Én fű akarok lenni, amelyben hempereghetsz, vagy fa, amelynek árnyékában álmokat szőhetsz. Szeretnék lenni a te eged, amelyik rád ragyog vagy legalább életed mentőöve. De én meg kell elégednem rozsdás kulcs mivoltommal, a múlt kulcsa és a jövő misztériuma. Fű szeretnék lenni, nem tudom, miért elégszem meg avval, hogy karó legyek, lehetnék a legszebb dallam, ami elhangzott e-földön. Miért elégszem meg a krumplipürével, amikor a telihold a másé. Te alszol a szobádban, én égek az enyémben, s már alig látom azt a csillagot, amelyről annyi nyomorúságot szitáltak ránk. Miért elég neked az, ami nekem nem?
Istenem, hagyd, hogy én áldjalak meg téged. Istenem, hagyd, hogy szeressem nyomorult embertársaim és fogadd el bocsánatomat, mert mit is mondhatnék azután, amikor már minden meghalt. Jó szerettem volna lenni. Mit is mondhatnék? Tán, hogy önző leszek, vagy, hogy gyilkolni fogok? Ezt nem, nem mondhatom. Ha végül én is meghalok, akkor otthon leszek, régi otthonomban, hol reménykedek és álmodom, hol szeretem népem, anyám, apám és testvérem. Nem kérek tőlük semmit, hanem viszek nekik egy új világot és nem vetünk egymás szemére apró dolgokat. Istenem, hagyd, hogy szóljak hozzád, nem baj az sem, hogy nem válaszolsz, csak egy percig kéne, hogy az legyek, aminek szántál. Hagyd, hogy kérjelek, csinálj belőlem egy zászlót, hagyd, hogy kérjelek ismét. Mire? Semmire sincs szükségem.
Szótárunk egy része a gondolkodás határán imának használható. Fekete keretű vörös vers nyomai egy láthatatlan örvény fölött. Tenyeremben szétloccsant arcom…………megbocsájtó levelek……..Valahol elszakadt a fény………halottnak tűnő betűk. Összemorzsolt agyunk futás közben szétszórjuk. Vörös vers fekete kerettel hever egy nem felismert magad kocka kövén………improvizált fedezékek…..harcra készen……….megszólítások, üres válaszok. Törött ágú csillag képében jelenik meg következő szerelmed. Visszautasítod harmadik születésed. Lehet, hogy nem vagyunk sem elég fiatalok, sem elég öregek. Vörös vers fekete kerettel hever egy nem felismert magad kockakövén. Gyertya magaslatokon kinyitjuk egyre ritkuló könyveink, és papírcsónakjainkkal játszunk a folyón. Tele reménnyel egy beteg gyerekkor idején beszórod homokkal az oltárt. Összeszedjük régebbi tekintetünk s virágként, letesszük a sebzett világ lépcsőjére. Brutálisan eltakart lelkek…….. veszélyes üresség…….Az útkereszteződésnél áll az egyetlen Én és a járókelőknek csendet osztogat.
Tizenöt év után átutaztunk Csepelen észak felől dél irányba mozdulatlan házak közt. Itt-ott az égen egy felhő még 1990-ből. Annyira kopottak, s füstösek, mint 2. világháború utáni kerítés, vagy mint egy 1956-ban kitárt kapu. Velük egy irányba mennek az árnyékok, velük szembe jönnek a fények. Elhullatott szavakon lovagolnak néhányan. A tél még nincs sehol, mégis közel vagyunk a halottaink álmaihoz. Békésnek tűnik a vidék, békésnek és földnélkülinek. Nincs föld, a megkövesedett gondolathulladék kelti a talaj illúzióját számunkra. Csepelen járunk az biztos, ezt onnét tudom, hogy az utak szélén nincsenek temetők. Ha megkérdezek valakit, merre lehet Pest felé menni, minden esetben ugyanaz a válasz, a harmadik utca jobbra. Felásott utakon járunk remélve egy végső érkezést. Csepelen járunk, néhány nappal előrébb, mint ahogy befejeződött a múltunk. Csepelen járunk délfelé, érezzük, hogy arcunk emléke egyre hűvösebb. Nem jön újabb este. Én közben magamban repülök, s tévesen megítélve a helyzetet, zuhanok a rajtam kívül létező semmibe. Csepelen járunk, s onnan jövünk, hol a költők kilométerkövek.
Mindig jót akartam és mindig rosszat tettem. Nekem a nő volt a mindenem. Az egyiket szerettem, a másikat imádtam, a harmadikért odavoltam. Felfoghatatlan, amikor magadat keresed mindegyik kedvesedben, abban, aki távozik, abban, aki felemel, abban, aki letör, abban, aki gyűlöl, abban, aki visszél, abban, aki verset mond neked minden este. Ha nem születtem volna halottnak, akkor csak egy mosoly lehetnék, amelyik elhagyja arcodat. Tüske lettem saját tekintetemben, tüske lettem valamennyi éjszakában és a reggelekben, tüske lettem álmaim szélén és mások álmaiban dallam, az éberek tüskéje és a holtak vigasza. Hogyan bizonyíthatnám, hogy annyiszor meghaltam érted? Holtan születtem és ráadásul élek. Elfújom azokat a gyertyákat, amelyeket értem gyújtanak. Valójában megfestettem azt a képet, amelyik irgalomtól mentes, csak mámor, a hajtincsek mámora, a levágott körmök szisszenése, ritmuszavar és visszhang, amelyben nem a kétségbeesés villámlik, hanem a szótlanság. Annyira szeretlek téged, habár már meghaltam érted, de majd föltámadok holnap, pont akkor, amikor szabadban reked a végzet. Az elűzöttek között ott vagyok, remélem, tudod. Kereslek elfojtott sóhajaim egén, kereslek a tűzben, kereslek ebben a kozmikus sötétben és a végtelen télben. A verseskönyvben, érzem illatod, s ugyanott szuszogsz és csillognak szemeid. Szeretlek téged, miután szétfoszlott lelkem porszívózom és megtagadom a hamisságot, most amikor saját gödröm vagyok teli kacatokkal. Szeretlek, mint azokat a távoli hegyeket, amelyekből csak úgy jöttek felénk a megsokszorozódott néma istenek.
Mit akarsz szebbet, mint ez a reggel? Szürke az ég. Még érzem az esti beszélgetésünk légkörét. Még azt is elhiszem, hogy boldog vagyok, azért mert vágyom utánad, mert hallgattam hosszú éveket és álmodtam naponta. Álmodtam a hajnal fátylába öltözött magam süketen. Megálmodtam magamat, mint azokat a madarakat, amelyek most is ott állnak az esőben, mint azokat a felhőket, amelyek annyira hasonlítanak hozzád. Mit akarsz szebbet, mint ez a reggel, amikor annyira emberi a csend? Még érzem angyali mivoltodat, szavaid nyitottságát és valamennyi meggondolatlan gesztusod báját. Érzem szépségedet, és gondolataid szárnyaival lebegek a végtelenben. Mit akarsz szebbet, mint ez a reggel? Amikor én tudom, hogy szeretem naivitásod és azt is, hogy te szeretsz engem. Annyira szereted a fákat, amit mondanak, azt is, hogy elmúlik a holnap, amint megérintelek, időtlen időkre szívembe vésődik az arcod. Szeretem az éjszakát, de csak azért, mert utána jön a nappal. Mit akarsz szebbet, mint ez a reggel? Nem kell haza mennem, mert már nincs is otthonom. Ha kárörvendően nevet a múlt, én bocsánatot kérek, mert nem akartam győzni, csak szellőként viselkedni. Én csak egy lehelet vagyok vagy esetleg sóhaj. Minden szép, mint ez a vizes aszfalt, amelyen elmosódik a képzelet. Mit akarsz szebbet, mint ez a reggel? Befejeztem az életem. Szürke az ég és grimaszolnak a szavak. Még emlékszem, voltam hullám a Dunán, könnycsepp és megtagadás, voltam elfeledett illat és kifordított bölcsesség. Mit akarsz szebbet, mint ez a reggel? A semmiségnek tisztelgünk és tudjuk azt, ami sosem következett be. Mit akarsz szebbet, mint ez a reggel?...Amikor az elhagyott szobák falai üvöltenek érthetetlenül.
A kockakövek sírnak, mosolyognak, nevetnek, kiabálnak. Hallgatnak, véreznek, morognak, szédülnek, meghűlnek, beszélnek. Beszélnek a kockakövek, magyarul beszélnek és nemcsak Budapesten. Kockául beszélnek. Én is kockául beszélek anyanyelvi szinten. Te is kockául beszélsz, és minden nap kocka szíved kockára törik. Mégis annyi dolog kockátlan marad. Kockázódunk tavasszal, nyáron, ősszel és főleg télen. Kockázódnak érzelmeink. Kockázódva kockázódunk az átgondolt távolságokat megtartva. Ha füstölög a menny, akkor behunyjuk szemünk, és nagyokat nyelve mondjuk: Na és?
Lépcsőn megyek a lépcsőkbe. Élőkben kerestem életet, szavakban szavakat, csendben csendet, fényben fényt, sötétben sötétséget, magamban magamat. Amint magamban magamat kerestem, találtam lépcsőt, életet, szavakat, csendet, fényt, sötétséget és ráadásul elhagyott ajtókat. Csak magamat nem leltem sehol. Amint már lemondtam a további szándékomról és elfogadtam, hogy én nem is vagyok, hogy magam nélkül kell, hogy meglegyek akkor bukkantam magamra. Ültem a felhőn és lógattam a lábaim.
Sétálok a hóban, oly mélységes a csend, hogy engem kettévág, kettévágja a múltam és a jelenem. A hóba lépek és nincs lábnyomom. Lábam van, de nyoma nincs. Az én lábnyomom helyett a te lábnyomod. A te lábnyomodat hagyom magam után, és nem akárhol, hanem a te régebbi lábnyomaidban. A te mostani lábnyomaid, amelyeket én hagyok a hóban, a te régebbi lábnyomaidban, egyfajta párbeszéd köztünk, emberi kontaktus, érintés, szerelmi játék. A régebbiek már nagyon várták a mostaniakat, viszont a mostaniaknak meglepetést okoztak a régebbiek, nem számítottak rájuk. Fel sem tételezték, hogy ily mértékben egymásba illeszkednek. Én folytatom a dolgot, csak úgy hagyom vidáman lábnyomaidat magam után. Így lépegetek szótlan nyomaiddal lábnyomaidba. Egészen addig, amíg fordulnak a csillagok, és az egyikről lehull mellém valamelyik angyal eldobott fátyla. Így lépegetek a hóban saját lábnyomaim nélkül. Tágul az utca. Egyre távolabb vagyok emlékeimtől.
Olyan nagy a nyugalom, amikor mindenből kilépsz. Amikor kilépsz magadból, a városból. Kívülről nézel másokat, kívülről nézed a járdát, amelyre a tested lép, te viszont nem. Kívülről nézed az otthonod. Nem csak kívülről, hanem felülről is. Nézed az életet, mint egy díjazott filmet. Sajnálsz mindent, sajnálod a szerelmeseket. Sajnálod a földet, nyugodt vagy és boldog. Boldog, mert esik az eső, és annyira átáznak a szavak és még sem fáznak az istenek. Esik az eső úgy igazából, annyi évszázadra és annyi emberi arcra. Olyan szépek és szürkék a fák és egy nagyon régi hang fogad engem, amikor már nincs szükségem semmire.
Öt méterrel odébb alszol, és mégis az én lelkembe kiáltasz, ott harcolsz a szépért, a világnak azt mondod, hogy ámen. Öt méterrel odébb alszol, és én pont azon a helyen kardot rántok, de csak azért, hogy megvédjelek téged, hogy megvédjem álmaid, szuszogásod. Azt akarom, hogy nyújtózkodj, aludj kedved szerint, nyugodtan, reményeket szőve. Öt méterrel odébb alszol, s közben születik egy új világ, a jelen idő fekélyeitől mentesen. Öt méterrel odébb alszol, én ezért élek, ezért élnek a fák és a rétek. Lehet, hogy te vagy az a csillag, amelyik megpecsételi az eget, és jóvátesz mindent. Öt méterrel odébb alszol, este van, ébred a végtelen, ébredek én is, de csak azért, hogy elhiggyem azt az éjszakát, amelyben szivárványok szőtték át gondolataink. Öt méterrel odébb alszol, s a szíved bennem lüktet, késztetve, hogy kinyissam leégett múltam ablakait.
Reggel van. Mi ketten még álmodunk. Mindegyikünk a maga módján. Te úgy, hogy elmész, azért, hogy legyen honnan visszajönnöd, én visszajövök azért, hogy legyen honnan elmennem. Amikor útjaink kereszteződnek fellélegzünk és egy percig egymás karjaiba hullunk, és elmondunk keresztjeink árnyékáról mindent, még a legapróbb részleteket is, körülírjuk gyöngédséggel, legszebb érzéseinkből fakadó szépséggel. Reggel van. Mi ketten még álmodunk, én egy angyalt, te egy játékos ördögöt. Tovább álmodjuk a dolgot, ez az angyal és ez az ördög csodálatosan megértik egymást, s házasságukból születnek angyalördögök s benépesítik azokat a puszta kerteket, amelyen mi születtünk valaha. Reggel van. Mi ketten még álmodunk, egészen addig, míg igazából kisüt a nap. Te a magad módján úgy, hogy te a tükörszívemben vetkőzöl, én simogatva a hajad madárrá változom, fölrepülök a legmagasabb csillagra, s onnan hozok neked olyan szavakat, amelyekre ha ránézel, kivirágoznak.
Amikor az én égboltom teljesen fekete lett, megjelentél te rajta kedvesem. Úgy szóltál hozzám, mintha ismertél volna, szemembe néztél, és én megváltoztam. Újra megszülettem, és fehéredni kezdett a hó. Én is fehéredtem, egyre fehérebb lettem, a szívem felszállt a magasba, meggalambodva. Hányszor álmodtam ezeket a galampillanatokat, már én sem tudom, de hogy sokszor, az biztos. Itt maradtam szív nélkül, mert a szívem a szívedben ver, s az égboltom túl nagy és túl fekete. Elveszett szívemet te visszahozod nékem, de előzőleg megmutatod a világnak, milyen egy költő szíve, amikor teljesen kifehéredik, kiürül és csilingel, mert azt képzeli, hogy mindennap karácsony van, hogy mindennap születik egy lekicsinyített Jézus.
Az óceán partján sírnak a kövek, a te óceánod partján. Az én óceánom partján a kövek virágok, megkövesedett virágok vagy kivirágzott kövek. Az én óceánom partján minden kő egy szív. A te óceánod partján a kövek szavak. Az én óceánom partján a kövek hangod nyomai, tudod, amikor még a vállamon hordtalak. Más időbe ugyanott hajótöröttek tanyáznak, tűz mellett mondják imáikat és mesélnek valamit érzéseikről a pont arra fújó szélnek. A te óceánod partján hullák fekszenek sorban, köztük az órás, a faleveleket számoló költő. Az én óceánom partján beszélnek a kövek, csak úgy, egymás közt a régi ünnepekről, néha fölrepülnek a csillagokig, mint valami ismeretlen madarak. A te óceánod partja emlékeim szemfödele. Az én óceánom partján elveszett nyílvesszők díszítik a tájat. A kövek hallgatnak egy néma óceán partján. A kövek izzadnak egy agresszív óceán partján. A kő én vagyok az óceán te, annyira vágyom kék habjaidra. A kő mégse én vagyok, csak az álmaim. Az óceán sem vagy te, az csak az, amit hiszel. Ha mégis én lennék a kő és te az óceán, mit ígérhetnének nekünk az Istenek? Mit kérdezhetnék tőled és mit mondhatnál nékem? Ha te lennél az óceán, szeretnék állandóan közeledben lenni. Minden dagálykor újraszületnék, apálykor gondolnám át tévedéseim és szőnék új terveket. A senki óceánja partján a senki kövei mosolyognak.
Összegyűrt az ég. Budapest egy torz Kolozsvár, ugyanolyan riadtak a fák, ugyanúgy formátlanok a felhők. Az itteniek nyugatról jönnek a kolozsváriak keletről. A Duna – ez lenne a Szamos csak, azóta megnőtt, bepiszkolódott. Keresem Mátyás király szülőházát, de nem lelem, ez az épület előttem csak egy kiürített gyártelep. Keresem kertünk a Rózsadombon vagy Kőbányán, de mindenhol vendéglő és étterem.
Anyám csipkét tett az égre, az évek fehér cérnájából horgolta, s rájuk tett porcelán madarat, porcelán halat, porcelán kislányt és fiút, erre az ingoványos égre, amelyik folyton süllyed, ereszkedik lefelé, egészen az út poráig, hol jártak lovak, autók és tankok. Ráesett az eső. Ezen az égen szaladtam én néhány vadgesztenyével a kezemben, keresve otthonunk, mert onnan szerettem volna egyenként elgurítani a csillagok felé.
Apám a házsongárdi temetőben nyaral, kontyos lovak húzta hintón ment oda, onnan küld nekem képeslapokat. Anyámnak levelet, húgomnak galambot. Én pálinkát viszek neki és aranydobozban csillagot, felül sírjában és pipára gyújt. A pipa füstje elszáll a tengerig, majd a homok és a kifogott halak szagával tölti meg szobám. Ebben a homok és halszagú füstben ébredek minden kitalált hajnalon.
Minden nőben téged kerestelek, egyikben sem találtalak. Elmentél, mégis itt maradtál. Télben éltem, fehér hóban, szürke ég alatt. Fagyott körülöttem. Téged kereslek a fákban, a felhőkben, kávét hozol, cukrot teszek belé… téged kereslek. Vándormadárként repülök a legmagasabb hegyek tetejéig, majd zuhanok a képzelet alatti képzeletbe, ott is téged kereslek. Kereslek forrásvízben, a ki nem mondott szavak labirintusában. Kérdezősködöm felőled, senki nem látott, senki sem tud rólad semmit. Az én egemen aranybetűkkel van kiírva a neved, a te egeden én olajfolt vagyok.
Amint jöttem hazafelé a Batthyányi téren felnéztem az égre, s láttam egy felhőt, melynek alakja pont, mint a tied. Nyújtózkodott, mint te reggel, ébredés előtt. Tekintetedet másolva, álmodott, s mesélt valamit a többi felhőnek, de én nem értettem, túl messze voltam tőle. Hangja dallamát hallottam, amit mondott nem. Az elmúlt idő zaja vett körül és a jövő némasága. Álltam az utcasarkon bámulva a felhőt, csodáltam, mert ilyen szépet még sosem láttam, húzta magára a kék eget, a szemeit is betakarta. A szíve egy kicsit gyorsabb volt, mint az enyém, csak bámultam, a felhő intett nekem, úgy ahogyan a szerelmesek szoktak elváláskor kedvesen, szomorúan.
Tegnap láttam egy felhőt, hasonlított rám, azt hittem, hogy én vagyok. Csodálkozva néztem mit keresek az égen. Későn jöttem rá, nagyon későn, hogy te vagy az ég. Az égnek ugyanolyan mellei vannak, mint neked és a nézése is olyan szép, olyan lágy a hangja, amikor engem átölel, csillagnak érzem magam, amelyből hullnak újabb csillagok.
Nincs már egy felhő sem az égen, helyükön kopott madárnyomok és szegek, amelyet tévedésből vert oda valaki, azt hitte, hogy az ég valamilyen elhagyott szoba fala, égfal pára nélkül, kiszáradt bőr és szívfelület, fonnyadt szókéreg. Nincs már egy felhő sem az égen. A felhőtemetőbe nem visz senki virágot, sem gyertyát, új koszorúkat sem tesznek a sírokra. A horizonton túl lévő temetőkapuban alszik egy ólomkutya. A temetőőr uzsonnájából morzsákat szór az elmúlt századoktól függő szélbe. A csend oly fokozatú, hogy kihűlnek a csillagok, a hidegtől megrepedt többszőrösödött emberhiány már semmire sem emlékeztet. Ha volna legalább még egy felhő, tán lehetne igazolni valamelyest a történelmet. Egyetlenegy felhő sincs, még a hamisakból sem. A felhőket helyettesítő rémképek is már csak elhanyagolt lenyomatai régi lelki traumáknak. Képtelenség felhő nélkül élni, csak porban, hamuban, igazi test nélkül egy szülőhazának képzelt nem létező ország utcáin. Egy felhő sincs sehol, egy sem maradt meg fájdalmas keresztként.
Megyek az utcán a testemmel együtt, előttem te vagy, utánam te jössz. Előre nem látok semmit, ha hátra nézek, akkor sem, mégis érzem, hogy vagy, körülbelül tíz lépésre tőlem. Fölöttem is te vagy, alattam viszont csak betűk, korhadt betűk, olyan száraz ágfélék, amelyek élő fák voltak olykor, madarak énekeltek rajtuk, most recsegnek, amint rájuk lépek. Ezt csak képzelem, igazából aszfalton járok, mely égeti talpam, lassan engem is, porrá éget. Porarcom, ha előre néz téged lát, a hátad amint előttem mész. Ha hátra, akkor szemből látja alakod, tekinteted amint utánam jössz kezedben tartva azt az elveszített másik arcom, amelyik senkinek sem kellett. Elpirulok, semmit sem látok, téged sem, sem a betűket, amelyekre lépek. Érzem sóhajod. Szerencse, hogy porrá égtem, a szél elvisz hozzád, a hajadon és a válladon hagy. Ha letörölsz magadról, úgy tedd, ha lehet, hogy hulljak azokra a betűfélékre, amelyeken járok.
A szobám plafonjánál kicsit lejjebb van az én egem, ráakasztva a székem nyakkendővel. Levettem onnan, s elhelyeztem a kinti égre, már arra az égre, amelyik éppen akkor ott volt. Mintha nem is lett volna ég, csak valami eget helyettesítő féle, amelyiken keresztül látszott egy régebbi kopott ég. Azon az éghelyettesítő valamin lógott az én nyakkendős székem, rajta elfelejtett kézirataim, amelyeket folyton elfújt a szél. Alig tudtam összeszedni azokat, néhány közülük le is esett a földre a sárba, embernyomok közé. A székem csak lógott, időnként próbálta megigazítani a nyakkendőjét kevés sikerrel. Egy napon teli lett kiütéssel, először az egyik lába, azután mind a négy. Rájött, hogy ennek az oka csakis az irodalom. Azóta mind a négy lábát bekeni titokzatos kenőccsel egy mennyből kiűzött angyal. Az égre felakasztott nyakkendős székem ingadozik jobbra-balra, azzal hintázik egy halott madár és az ifjúságról dalol.
Olyan csendes a város, mintha nem is élt volna soha. Az elfelejtett falvaknál is mélyebb a némasága. Megfakult. Csak egy-egy fa recseg, nem jajgat, nem nyöszörög, nem sóhajtozik, csak recseg. Evvel mond valamit, beszélnek a fák a hangtalanságba. Itt-ott megkövesedett hadvezérek, isten múmiák, életüket el pazarló, még mozgó vének. Nem elég, hogy hideg van, ráadásul hideg is, falaknak ütköző tekintetek. A szavak rég nem kúsznak semerre, csak az árnyékuk. Az isten múmiák is sebzettek. A város, amelyet kitalált valamikor valaki, magába zárkózik. Kapui rozsdásak, a kapuőrzők holtak, egyetlen egy dolog, amit nem felejtenek, az a reggeli pálinka. Lehetséges, hogy mégsem lesz hó, vagy ha mégis, akkor az elhagyott hitvesi ágyakban. Olyan csendes a város, hogy betörnek egyenként a házak ablakai. A szél nem fúj, se kintről befelé, se bentről kifelé. Nem fúj a szél és mindenki látja a saját árnyékát amint kuporogva alszik a múlt valamelyik polcán. A fázás már nem aktuális, minden megfagyott. Valamelyik utca jegén megcsúszik az istenek között magára maradt isten.
Olyan messzi van, az a téli nap, amikor a hó még fehér volt, akkor még csak álmodtunk, ünnepélyesen párolgott a tea. Templomi tisztaságban vártuk a reggelt, estét. Az emlékek csendje törött. Távol van az a nap, amikor még néven szólítottuk egymást.